Absztraktok

Szabóky Csaba, Titokzatos lepkék a növényekben

(p)Az előadás ötlete egy a Soroksári Botanikus Kertben történt beszélgetés során érlelődött meg. A darázsutánzó lepke röviden szitkár. A szitkárok hernyói endofág életet élnek. A görög eredetű endo a szóösszetételek előtagjaként a vele összetett fogalmak valamilyen belső sajátságát, megnyilvánulását jelöli (pl belső, belüli). A fág pedig a bekebelezést, az evést jelzi. Az endofág a növényen belüli fogyasztót jelenti. Carolus Linné 1758-ban lefektette a kétnevű nevezéktan alapjait. Neki és kortársainak – utólag megítélve – könnyű helyzetük volt, mert bárhova léptek mindenütt új fajokba, tudományra új fajokba botlottak, legyen az növény vagy állat (sőt gomba).
A következőkben a lepke vonalat követjük. A kezdetekben a terepen észrevett és megfogott egyedek (imágók) leírásával foglalkoztak, de hamarosan az érdeklődés központjába került a különböző fejlődési alakok (pete, hernyó, báb) vizsgálata. A neveléseknek két fontos hozománya van, az egyik természetesen az imágó, a másik a lepkehernyó, s tápnövényének ismerete. Az előzőekben vázoltakból az következne, hogy a leírt lepkéknek ismert a hernyója s a tápnövénye. Sajnos nincs így, mert a ma ismert lepkefajok közel 10 %-nak nem ismert a biológiája (pete, hernyó, báb, tápnövény). Természetesen a vizsgálatsor hosszantartó, időigényes folyamat, melyre a napjaink kutatói közül kevesen vállalkoznak. Aki endofág lepkék vizsgálatára adta fejét, annak nemcsak éles szeme, kitartása,hanem nagy adag szerencséje is kell legyen!
A bevezetőben említett szitkár kapcsán a családról a következőket érdemes tudni: hazánkban mintegy 50 fajuk él, lágyszárú és fásszárú növényeket egyaránt fogyaszthatják, a lepkék szárnyára jellemző pikkelyek helyett szőrszerű képletek láthatók, a szárnyakon átlátszó ablakok vannak, testükön potrohukon – számos esetben – sárga-fekete harántsávozás figyelhető meg (vonalkód!).
A szitkárok esetenként kártevőként léphetnek fel, például a málnaszitkár, ribiszkeszitkár, almafaszitkár, de ismert a tölgyfaszitkár, égerszitkár, fenyőszitkár, fakínszitkár stb. a lágyszárú növényekben fejlődik a lucernaszitkár, a rekettyeszitkár, a sóskaszitkár, az ökörfarkkóró-szitkár, kutyatejszitkár stb.
A védett magyar szitkár (Chamaephecia hungarica) hernyója a mocsári kutyatejben él. A növény gyökerét fogyasztja és a szárában hosszú alagutat rág. Igen „trükkösen” ősszel nem bábozódik be. A kutyatejet időnként eláraszthatja a víz, ezért ha a tél beállta előtt bebábozódna akkor megfulladna. Áradáskor a hernyónak lehetősége van, hogy a növény szárába felhúzódjon a vízszint fölé, s csak tavasszal bábozódik be. Az átalakulást követően a báb az előre elkészített és szövedékkel lefedett röpnyílásnál az ajtót kilöki és napvilágra kerül. A potroh résznél lévő tüskék megakadályozzák a kicsúszást, így a lepke könnyedén elhagyhatja a bábinget, mely árulkodó nyomként sokáig megtalálható. A szitkárok keresése, felkutatása azért nehéz feladat, mert az adott növényen kívűlről nincs nyoma annak, hogy lakója van.
Ismert hogy a bögölyszitkár (Paranthrene tabaniformis) hernyója a nyárfa ágában illetve a fiatal nyárfa szárában duzzanatot okoz. A látványos gubacsszerű daganatnál a fa könnyen eltörik, s a csúcsi rész elhal.
A darázslepke (Sesia apiformis) hernyója nyárfában fejlődik. A lepke kora reggel bújik elő a fából, a bábingét hátrahagyva, felmászik a fa törzsére szárítkozni. Ilyenkor az egész szárny felületét halványbarna szőrzet fedi, amelyet az első repülés alkalmával elveszít. Az imágó megtévesztésig hasonlít a lódarázsra, de nem zöng, hanem hangtalan a repülése.
Különös története van a védett nagyfoltú bagolylepkének (Oxytripia orbiculosa). Tudományra újként Esper (1799) írta le, de hernyójának, s tápnövényének megtalálása, leírása több mint 100 évet késett. A ritka példányaiért a korabeli gyűjtők súlyos aranyakat fizettek. Ritkasága abban állt, hogy kizárólag nappal repül. Október hónap elején, napos időben délelőtt tíztől délig hajlandó mozogni. Az alacsony füvű gyepekben váratlanul felröppen, majd ötven méterrel távolabb leül a növényzetben, vagy eltűnik a levegőben. A lelőhelyet titokban tartották, de a kíváncsiságtól és a kapzsiságtól hajtva egy alkalommal a gyűjtők után osonva egy másik család is megjelent a helyszínen, ahol esernyőkkel összeverekedtek, de végül kiegyeztek egymással. Schmidt Antalnak jutott a szerencse, hogy a lepke biológiáját kutassa. Budapest határában szögesdróttal bekerített 600 négyzetméter területen vizsgálódott (Schmidt, 1912). Kiderült, hogy a bagolylepke a törpenőszirom (Iris pumila) gyökerében (rizómájában) él, természetes körülmények között napvilágra sosem kerül.
A fokozottan védett budai szakállasmolyt (Glyphipterix loricatella) Treitschke írta le tudományra újként (1833) Budaőrsről. Közel 200 évet kellett várni míg kiderült a hernyójának a tápnövénye. A kutatás menete dióhéjban: meg kell találni azt a pontot ahol a legtöbb lepke mozog, fel kell térképezni a potenciális növényeket, meg kell figyelni melyik növényre ül rá a leggyakrabban a lepke. Végül a terráriumba beültetett növények közé kell engedni egy megtermékenyített nőstényt. Amennyiben a következő vegetációs időszakban új szakállasmoly jelenik meg, akkor a tápnövény biztosan a beültetettek között van. A végsőként meg kell figyelni, hogy a lepke melyik növényre rakja a petéit. A vizsgálat szerencsésen zárult. A nőstény a törpe nőszirom levelének tőhöz közeli részére egyesével ragasztja a petét. A kikelő hernyó berágja magát a levélbe, majd a gyökér irányába aknát készít és elfoglalja a rizómát. A fejlődés végén erős szövedékben a gyökér mellett bábozódik.
A fokozottan védett nagy szikibagoly (Gortyna borelii lunata) hernyója jellemzően a sziki kocsord gyökerén fejlődik. A növény rendszerint nem sínyli meg a „falatozást”. A hernyó az ürüléket a felszínre tolja, s ez alapján eredményesen monitorozható a jelenléte. A lepke kedveli a mesterséges fényt, de inkább a hajnali órákban jelenik meg azon.
Hazánkban található egy nem nagy fajszámú csoport, a farontólepkék (Cossidae) családja, mely fajainak biológiája ismert. A spárgalepke (Parahypopta caestrum) hernyója a spárga gyökerét rágva az ültetvények réme. A fokhagymalepke (Dyspessa ulula) hernyója a fokhagymában fejlődik, de számottevő károkat nem okoz. A hatalmas termetű fűzfarontólepke (Cossus cossus) hernyója idős fűz- és nyárfában él, de észrevehető károkat nem okoz. A hozzá hasonló kinézetű, de védett nyárfarontólepke (Lamellocossus terebrus) meglehetősen ritka, hernyójának rágása nem észlelhető.
A kis farontó lepke (Zeuzera pyrina) főképpen fiatal gyümölcsfák törzsében fejlődik, melyben hosszanti alagutat rág mely számos esetben a fa kettétöréséhez vezet. A törzsön a röpnyílása elárulja jelenlétét. A ravasz gazdák a lukon keresztül dugott dróttal felnyársalják a hernyót.
A nádfúró lepke (Phragmataecia castaneae) hernyója a nádban fejlődik, s rágásának nyomán a rágott rész elszárad. A lepke kedveli a mesterséges fényt, de nagyon nehézkes repülésű, inkább „kúszik” a fényforrás felé.
A fokozottan védett sztyepplepkét (Catopta thrips) tudományra újként Hübner (1899) írta le. Több mint száz évet kellett várni míg kiderült, hogy hernyója a macskaherét fogyasztja. Kikelés előtt a báb a felszínre tolja magát és kibújik a lepke. A hátrahagyott bábing hosszú ideig megtalálható, s így is monitorozható.
Végül egy igen heterogén csoportot is meg kell említeni, ezek az aknázó molyok. Az akna egy olyan üreg melyet a hernyó, táplálkozás közben rág a növénybe. Az aknák alakjuk szerint lehetnek foltaknák vagy kígyóaknák. Hernyóik megtalálhatók fatörzsben, levélben, termében. A legnépesebb család a törpemolyoké (Nepticulidae), de magas fajszámmal képviseltetik magukat a fűaknázó-molyok (Elachistidae).
A kutatások nagyon lassan haladnak, de haladnak, s ez az említett három lepke esetében (budai szakállasmoly, sztyepplepke, nagyfoltú bagoly) jól érzékelhető. A kutatásokhoz amelyekhez a legtöbb kellene az az idő, de sajnos abból van a legkevesebb.
Irodalom
Schmidt A. 1912: Az Oxytrypia orbiculosa Esp fejlődési viszonyai. Annales Musei Nationalis Hungarici 10:617-637.
Szabóky Cs. 2020: Magyarország védett lepkéi I-II. Orbiculosa Kiadó, Érd, 273 oldal.

 

Benedek Lajos, Magyarországi nagygombák sokfélesége

Hazánk nagygombáinak ismerete még napjainkban is jelentősen elmarad az elvárható szinttől. Ugyan számos tájegységünk kutatottsága már jónak mondható, mégis vannak bőven fehér foltok, amelyekről egyáltalán nem vagy nagyon kevés nagygomba adat áll rendelkezésre. Sajnálatos módon az utóbbi évtizedekben sem gyorsult fel ezen a téren ismereteink bővülése. Biztosan állítható azonban, hogy európai összehasonlításban is kiemelkedően gazdag Magyarország nagygombavilága, mely elsősorban az élőhelyek változatosságával magyarázható.
Számos olyan élőhellyel rendelkezünk, amelyek máshol nagyon ritkák vagy teljesen hiányoznak. Összességében elmondható, hogy a hazai nagygomba fajok száma jóval felülmúlja az edényes növényekét, hozzávetőlegesen 3000 faj bizonyítottan előfordul és még a pesszimistább becsélesek is további 1000 faj jelenlétét valószínűsítik.
A mai trendek a nagygomba-mikológia tudományterületén is a molekuláris módszerek irányába fordultak, ezek természetesen nagyon fontosak, de legalább ilyen lendülettel kellene folytatni hazánk fungájának feltérképezését is, melyben számítunk a civil lakosság közreműködésére. Az elmúlt időszakban számos igen örvendetes lépés történt ezen a téren, de rengeteg további tennivaló lenne. Ilyen például a vörös lista frissítése, újabb védett nagygomba fajok kijelölése vagy éppen az adatgyűjtő hálózat kiszélesítése. Feltétlenül folytatni kell azt a munkát, amelyet az európai szinten is elismert nagy mikológus elődök megkezdtek, a teljesség igénye nélkül közülük néhány: Hazslinszky Frigyes, Bohus Gábos, Babos Margit, Hollós László, Szemere László, Igmándy Zoltán.

Höhn Mária, Erdei fafajaink viszontagságos története a pleisztocéni klímafluktuációk idején. Kik a túlélők!

A múlt eseményeinek feltárása és a földtörténeti korokban zajló természeti változások megismerése és megértése éppúgy mint az ökológiai jelenségek okozta ökoszisztéma átalakulások mindig is foglalkoztatták a természettudományok kutatóit. Azonban a napjainkban zajló klímaváltozás, az extrém időjárási jelenségekhez kötődő gyors és vélhetően visszafordíthatatlan átalakulások, egyes növény- és állatfajok eltűnése vagy éppen megjelenése kiemelkedően fontossá tették a múltban zajló események megértését az egyes fajok történetének megismerését, túlélésüket vagy kihalásukat okozó tényezők feltárását.
Európa természetes növénytakarója, napjaink erdőtársulásai is a holocéni időszak során alakultak ki, így az elmúlt 11000-12000 év klímaeseményei meghatározó szerepet játszottak a ma élő fafajok elterjedésében és az erdőtársulások szerveződésében. A holocén előtti mintegy 1,8 millió év az úgynevezett pleisztocéni időszak jellemzően egy sokkal hidegebb periódus volt, a glaciálisok és interglaciálisok idején hidegtűrő növénytakaró jellemezte Európát. A Kárpát-medencében a leghidegebb időszakban, az Utolsó Glaciális Maximum idején (LGM) nem volt teljes eljegesedés, de az év nagy részében fagyott talajon hideg tundrai növényzet uralkodott, amelyben főképpen fenyőfajok kisebb erdőcsoportosulásai lehettek. A jégkorszak jellemző fajaiként tartjuk számon az erdeifenyőt és a cirbolyafenyőt, amelyek néhány lombos fafajjal elegyedtek, így jellemzően nyír, fűz és éger fajokkal. A hidegtűrő fűfajok, ürömfélék és labodák között helyenként közönséges boróka, homoktövis és néhány más lombos fa- és cserjefaj is megtalálható volt.
Az erdeifenyő dominálta erdőtársulásokkal napjainkban is találkozhatunk a Kárpát-medencében, azonban ez a faj a holocéni felmelegedés során jelentősen visszaszorult a lombos fafajokkal szemben. A cirbolyafenyő viszont a Kárpát-medence térségéből teljesen eltűnt. Ez a hidegtűrő fafaj a felmelegedés során a magashegységekbe húzódott vissza, és csak az erdőhatár zónában fordul elő, ahonnan a napjainkban zajló felmelegedés során fokozatosan kiszorul. Egyes kutatók a faj végleges eltűnését sem zárják ki. Mi a története a valamikor együtt előforduló két fenyőfajnak, milyen túlélési stratégiák jellemezték őket? Miért és hogyan tudott az erdeifenyő sikeresebb lenni? Az előadás e két faj történetét meséli el genetikai, vegetációtörténeti és ökológiai kutatási eredmények alapján.

Gyulai Ferenc, Kultúr- és gyomnövénydiverzitás változások és azok okai a hazai prehisztorikus és történeti időkben

A növényfajok történetével és diverzitásával az archaeobotanika foglalkozik. Az agrobiodiverzitás alapját jelentő kultúr- és gyomnövénydiverzitás változások vizsgálatának alapja a Magyar Archaeobotanikai Adatbázis. A mag- és termésmaradványok mindennél jobban utalnak a kultúrnövények (gabonafélék, konyhakerti növények, gyümölcs és szőlő stb.) hazai több ezer éves történetére, a gyomtársulások fejlődésére és mindazokra a vegetációbeli változásokra, amelyek az elmúlt évezredekben végbementek. A gabonafélék többsége a neolitikus aratónépességgel került be a Kárpát-medencébe, a hüvelyes növények nagy része a tell kultúrák népeivel a középső bronzkorban, a kultúrgyümölcsök és a szőlő pedig a római hódítással egyidőben. Ez egészült ki a honfoglaló magyarság keletről hozott növényismeretével, később a kereszténység felvételét követően a nyugatról érkező haszonnövény fajokkal és termesztési tapasztalattal.
Szembetűnő, hogy a régészeti korszakok mennyire egybeesnek a klímafázisokkal. A népvándorlási hullámok mögött mindig valamilyen nagyobb földrajzi területre kiterjedő klímaváltozás húzódott meg. Ezért a klíma, tájhasználat, mezőgazdaság, diverzitás egymással szorosan összefüggő fogalmak. Hiszen a kultúrnövényeink csak bizonyos klimatikus és ökológiai feltételek érvényesülése közepette termeszthetők.
A régészeti feltárásokból származó növényleletek azt mutatják, hogy a hazánk területén élt kultúrák beköltözésükkor saját addig termesztett növényeiket hozták magukkal és termesztették tovább. A növénytermesztés a természetes vegetáció rovására erősödött fel. Az egyes régészeti kultúrák eltűnésével számos, addig nagymértékben termesztett növényfaj tűnt el szinte nyomtalanul. Ezért a jelen korunkat megelőző időkben mindenképpen a termesztett növények kultúrafüggőségéről kell beszélnünk.
A gyomok története és diverzitása is fontos kutatási terület. A gyomfajok bekerülése bizonyos korokhoz kötődik (újkőkor kezdete és közepe, középső neolitikum, római kor, késő középkor). A gyomnövények változása összefüggésben áll kultúrnövények fajszámainak emelkedésével, a földhasználattal, a földművelés és a betakarítás eszközeivel, a talajerőfenntartási munkálatokkal, egyáltalán a növénytermesztés színvonalának változásaival és szoros kapcsolatban állnak a települések számának emelkedésével.
Melléklet - Divezitás táblázat, innen letölthető. 

Győry Hedvig, A Nílus partjának változó zöldje - Egyiptom flórájának történeti rétegei

Ha egy ókori egyiptomi ma látogatna el hazájába, meglepetéssel tapasztalná, hogy a mai Egyiptom növényvilága jelentősen eltér attól, amelyet saját korában ismert. A történeti növényföldrajzi kutatások egyértelműen jelzik, hogy az ország természetes és termesztett flórája az elmúlt ötezer év során összetett és mélyreható változásokon ment keresztül. Számos növényt meghonosítottak már az ókori egyiptomiak, mint például az olajfa, gránátalma vagy a rózsaszín lótusz, másokkal kísérleteztek, de kénytelenek voltak lemondani róla, mint az alma, a tömjén- és a mirhafa. Sok új növény érkezett a perzsákkal, majd a hellénisztikus és római korban, közben azonban olyanok is akadtak, amik eltűntek az egyiptomi növényvilágból, mint például az argunpálma, a papirusznövény és a perzeafa. A középkorban a cukornád megtelepítése és kitermelése okozott nagy változásokat, de az újkori Egyiptom is jelentősen módosította a növényvilágot, például a gyapot, mandarin, majd mangó, avokádó vagy paradicsom és paprika betelepítésével.
E folyamatok feltárása elsősorban három fő forráscsoport vizsgálatára épül: az írott szövegek, a vizuális ábrázolások, valamint a régészeti növénymaradványok (különösen a makrobotanikai leletek, pollenek és fitolitok) elemzésére. Az utóbbi időben mindehhez a kísérleti régészet és néprajzi/kulturális antropológiai kutatás is fontos kiegészítést nyújt. Az írásos források különösen gazdag adatokat szolgáltatnak a gazdasági, rituális és gyógyászati célból alkalmazott növényekről, így lehetővé teszik a korabeli gyakorlati tudás, valamint a növényekhez kötődő hiedelmek és szimbolikus jelentésrétegek feltárását. A képzőművészeti emlékek – még ha stilizált formában is – hozzájárulhatnak bizonyos fajok azonosításához, valamint azok társadalmi és vallási kontextusban betöltött szerepének értelmezéséhez. A régészeti leletanyag pedig közvetlen információval szolgál a korábbi növényzet összetételéről és a mezőgazdasági gyakorlatokról, különösen akkor, ha azokat korszerű természettudományos módszerekkel, például archaeobotanikai vagy molekuláris vizsgálatokkal egészítik ki. Bár a források értelmezését módszertani és dokumentációs korlátok is nehezítik, az eddigi eredmények mégis egyértelműen alátámasztják, hogy a növényvilág változásának hátterében elsősorban antropogén tényezők – mint pl. a földhasználat, az öntözéses mezőgazdaság térnyerése, a felhasználás formája vagy idegen fajok betelepítése – és a hosszú távú klimatikus átalakulások állnak.

Scheffer Krisztina, A Hortus Isidis projekt: történeti növényhasználat kutatása interkulturális perspektívában

A 2021-ben megrendezett Növények és Egészség című konferenciát követően indult el a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és a MEBT Ókori Egyiptomi Bizottsága együttműködésében a Hortus Isidis elnevezésű kutatási program, amelyhez azóta több hazai és nemzetközi szakember is csatlakozott. A projekt célja a Materia Medica, valamint az emberi táplálkozásban szerepet játszó növények történeti és közéleti jelentőségének vizsgálata, különös tekintettel a gyógyászati és étkezési célú növényhasználat interkulturális összefüggéseire.
A kutatás középpontjában a növényekhez kapcsolódó ismeretek és gyakorlatok történeti változásainak feltárása áll. A projekt egyaránt vizsgálja az egyes gyógynövények és tápláléknövények eredetét, kultikus, orvosi vagy gasztronómiai funkcióit, valamint azt, hogy ezek miként módosultak különböző korszakokban és kultúrákban. Különös figyelem irányul azokra a fajokra, amelyek esetében a gyógyító és tápláló szerep szorosan összefonódott, s amelyek alkalmazása jól tükrözi a társadalmi, vallási vagy éppen tudományos szemléletmódok alakulását.
A Hortus Isidis projekt időben és térben is széles spektrumot ölel fel: az ókori civilizációktól a 20. századig vizsgálja a növényi eredetű anyagok alkalmazásának történetét. Földrajzi értelemben a kutatás Európától Egyiptomon és az amerikai kontinensen át egészen Kínáig és Indiáig követi a növényhasználati gyakorlatokat, különös tekintettel az orvosi és táplálkozási célú adaptációkra.
A kutatás főbb irányai között szerepel például a ricinus (Ricinus communis), a paprika (Capsicum annuum), a papirusznövény (Cyperus papyrus), az üröm (Artemisia sp.) vagy a koriander (Coriandrum sativum L.) történeti elemzése. E növények nemcsak gyógyszerként, hanem táplálék/fűszerként is elterjedtek voltak, így különösen alkalmasak arra, hogy bemutassák a gyógyászati, gasztronómiai és kulturális felhasználásuk során bekövetkezett változásokat. A példák jól szemléltetik, hogy a növényekhez kapcsolódó tudás miként formálódott az orvosi gondolkodás, a táplálkozási szokások, a gyógyszerészeti gyakorlat, valamint a globális ismeretcsere és kulturális átvételek keretei között.